Kerületünkben sok kertet díszítenek télen is örökzöldként a feketefenyők. Vannak idős, hatalmas példányok is, a Nyéki-hegy gerincén például tekintélyes fasoruk húzódik.
Erdész szerzőnk segítségével ezt a sokszor ellentmondásos megítélésű fafajt ismerhetjük meg.
A feketefenyő a magyarországi faállomány területének 2,6%-át teszi ki. Elsősorban a dombvidéki dolomitos és az alföldi homokterületeken található. Magyarországon nem őshonos, nálunk természetes úton csak ritkán szaporodik. A faegyedek a termőhelyüktől függően általában 70-100 évig élnek, de idősebb példányok is vannak. Faanyagából gyengébb minőséget igénylő faipari termékeket is készítenek, például raklapokat. Egy időben kedvelt karácsonyfa is volt. Hozzánk legközelebb eső igazi hazája a Balkán, ott fantasztikus erdőket alkot, és megél még a kitett meredek sziklafalakon is. Komor, szigorú megjelenése beleillik a sok vérzivatart látott vidékbe. A Tara völgye vagy a Sutjeska Nemzeti Park jellegzetes képéhez hozzájárulnak a hatalmas, környezetükből kimagasló faegyedek.
Nem hiszem, hogy ez a faj lenne a magyarországi erdészek legkedvesebb fája, arra ott van elsősorban a tölgy és a bükk, de megvan a helye és szerepe a fafajok sorában.
A XIX. század végétől és a XX. század közepétől hazánkban nagymértékű erdőtelepítés folyt, mely ma is zajlik. A második ütem fő indoka az volt, hogy országunk erdősültsége Trianont követően csupán 10%-ot tett ki. Nemcsak a faanyag hiányzott, hanem az egészséges környezet szempontjából fontos erdőborítottság is. Ez a munka ma is tart, így elértük, hogy az ország erdőterülete jelenleg több mint 22%. A velünk szomszédos országok területének majd felét borítja erdő.
A fafaj szerepéről és hasznáról a természetvédők és az erdészek között régóta vita zajlik. A vád az erdészek ellen az, hogy a fenyő erőszakos betelepítésével tönkretették az értékes sziklagyepeket, különösen a ritka növényfajok (például a pilisi len) életterét szűkítették, egy tájidegen nem őshonos fafajjal árasztották el az országot. Ez részben így is van, senki nem tagadja.
Mire jó tehát mégis a feketefenyő, és miért volt kitüntető szerepe az új erdők létrehozásában? A XIX. század közepéig a települések terjeszkedése, a növénytermesztés és állattenyésztés, valamint a tűzifaigény okán az ország erdőterületének jelentős részét kiirtották. Ebben a tekintetben nem vagyunk egyedül, Európa mai tájképe az erdők nagy részének elvesztésével olyan-amilyen. Az erdőborítottság hiánya viszont bizonyos területeken káros következménnyel járt. Domb- és hegyvidéken a talajlemosódás miatt kopár területek alakultak ki, az Alföldön pedig a vízrendezéssel párosulva helyenként futóhomokos területek jöttek létre. A degradált területekkel valamit kezdeni kellett. Legkézenfekvőbbnek az erdőborítottság visszaállítása látszott. Keresni kellett egy fafajt, amelyik szélsőséges körülmények között is képes megmaradni, fejlődni, erdőt alkotni. És erre a célra a feketefenyő igen alkalmas. Tűri a szárazságot és a meleget, a puszta sziklán is képes megélni. Másik tulajdonsága az, hogy talajképző hatású, és ezzel „megágyaz” az utána jövő hazai fafajoknak, például dolomitlejtőkön a virágos kőrisnek és a molyhos tölgynek, az alföldi homokvidéken pedig különféle nyárfajoknak. Az erdészek azért alkalmazzák a feketefenyőt, hogy segítségével létrehozzák a hazai fafajok életéhez szükséges feltételeket. Ebben a tekintetben egy köztes fafaj, eszköz a jövő erdeihez vezető úton.
Jómagam erdész pályafutásomat pont a kopárfásítás legjavának idején kezdtem el Piliscsabán 1963-ban. A pilisvörösvári és pilisszentiváni kopárok erdősítésének alapvető célja Budapest levegőjének javítása volt. A Dorogi-medence felől az iparvidék szennyezett levegője akadálytalanul áramlott a főváros északi felébe. Már korábban (1913-ban és 1936-ban) állami döntés született a kopárok erdősítésére. Akkoriban a dolomitgyepek védelme még nem volt téma. A feladatot tehát nem az erdészek találták ki, csak a legjobb tudásuk szerint végrehajtották. És a mai helyzet szerint sikeresen. Ha megnézzük például a pilisvörösvári dombok erdőit, láthatjuk az őshonos lombos fafajok egyre nagyobb térhódítását. Ehhez a fenyő segítségével csak 60-70 évre volt szükség. A természetre bízva lehet, hogy az Adriát kísérő kopár hegyekre emlékeztető látvány marad örökre, de az is lehet, hogy néhány évszázad alatt magától is beerdősült volna ez a vidék.
Ha a kerületünket nézzük, Pasarétet és Hűvösvölgyet a XIX. század végére szintén kopár hegyek övezték, melyeket szintén a feketefenyő segítségével erdősítettek be. Guckler Frigyes főerdőmesternek köszönhető, hogy ma ezeket a hegyeket erdők borítják. A feketefenyő aránya mára már lecsökkent, ebben közrejátszottak az 50–60-as évek gyakori erdőtüzei is. A még meglévő fák, facsoportok esetenként szomorú látványt nyújtanak, mivel elöregedtek, és betegségek tizedelik őket, jövőjük kétséges. Egyre kevesebb egészséges példányt látni, zárt állományt alig. Ugyanúgy az ország más területein is gond van a fenyőállományokkal.
Reméljük, nem kell végleg elbúcsúznunk ettől a hasznos fafajtól, amely becsülettel ellátta feladatát a jövő erdeinek és unokáink egészségének az érdekében.
Gerely Ferenc
okl. erdőmérnök
