A városrészeken átívelő Nagykörút már nagyrészt az 1880-as évek közepére elkészült. Hivatalosan azonban csak a millenniumi ünnepségek idején adták át, teljes befejezésére pedig egészen 1906-ig várni kellett. Útvonala mentén csupán egyetlen parkosított zöldfelület állt: a Rákóczi tér.
A XVIII. század végén ezen a területen téglavetők telepedtek meg, majd a XIX. század második felében már funkciójának megfelelően emlegették: Borjú- (és disznó)vásár térként. Mai nevét a kiegyezés után kapta, az akkori névadási szokásoknak megfelelően nagy nemzeti hősünkről, Rákóczi Ferencről. A tér későbbi rendezése szorosan összefüggött a századvég várostervezési trendjeivel.
A XIX. század végének közel félmilliós Budapestjén több tucat helyszínen több ezer árus kínálta portékáját a piszkos, rossz közbiztonságú, zsúfolt, sokszor alkalmi piacokon. Ezt az áldatlan állapotot vásárcsarnok-hálózat kiépítésével kívánták megszüntetni, melyre 1891-ben rendelet is született. Eszerint egy központi vásárcsarnok mellé további 6 kerületi épülne, köztük a II. számú a Rákóczi téren. A főváros Mérnöki Hivatalának építésze, Rozinay István által tervezett épületet 1897-ben adták át. A csarnokba a tér felől középen kocsiút vezetett, ennek mentén sorakoztak a néhány négyzetméteres kis árudák. A sarokpavilonokban kávéházakat és vendéglőhelyeket, az emeleten bérlakásokat alakítottak ki. A hátsó traktusokban kaptak helyet a mentők, a rendőrség és a vásárfelügyelet irodái.
Az új csarnokhoz természetesen reprezentatív környezet illett. A kerítéssel körbevett, feltehetőleg Ilsemann Keresztély kertészeti tervei alapján „angol módra” 1898-ra elkészült közparkban a formára alakított füves területekre fákat és bokrokat ültettek. Az akkori platánfák közül néhány még ma is látható.
