Fiatalon úgy képzeltem, hogy hatvanéves koromban abbahagyom a színészetet, és csak az írásnak élek majd, ez azonban másként alakult...
Kedves, fiatalos és nagyon ismerős hang szól bele a telefonba, amikor a kerületünkben élő színművészt hívom, hogy kerek születésnapja alkalmából interjút kérjek tőle. Ez a hang persze nemcsak nekem, de valószínűleg a legtöbb magyar tévénézőnek és mozilátogatónak is ismerősen cseng; a vonal túlvégén ugyanis Dallos Szilvia, vagy ahogy kollégái nevezik, a szinkronkirálynő beszél.
Dallos Szilvia nemcsak több ezer alkalommal kölcsönözte hangját külföldi színésznőknek – hogy csak a legismertebbek közül a Dallas Ellie-jét vagy az Onedin család Sarah-ját említsem –, hanem megírta a szinkronizálás történetét Magyar hangja... című kötetében. Színpadi és szinkronszerepei mellett Dallos Szilvia kitűnő író is, tagja a Magyar Írószövetségnek, rádió- és mesejátékok szerzője, de írt drámát és gyermekkönyvet, és megjelent novellás és anekdotakötete is.
– Mindig rengeteget dolgoztam, és mindig akkor éreztem jól magam, ha dolgozhattam. Visszatekintve az elmúlt hosszú évekre, sokszor nem is értem, hogy jutott időm mindenre – kezdi a beszélgetést a művésznő II. kerületi otthonában, amelyet egy barátságos golden retrieverrel, Szamócával oszt meg.
Ahogy meséli, eleinte a tánc volt a mindene, a Színház- és Filmművészeti Főiskola táncrendező szakán végzett, ahol Benkő Gyula figyelt fel szép hangjára és színészi képességeire. Az Állami Balettintézetben balettmester-képesítést szerzett, és mindeközben elkezdett írni is. A tánc idővel háttérbe szorult, de a színészet és az írás egész pályáját végigkísérte: – Hogy ez áldás volt-e vagy átok, nem tudom megmondani. Nem nagyon jártam el szórakozni, mert vagy játszottam, vagy írtam. Fiatalon úgy képzeltem, hogy hatvanéves koromban abbahagyom a színészetet, és csak az írásnak élek majd, ez azonban másként alakult...
Írni muszáj
Az írás Dallos Szilvia számára belső kényszer: ha meglát valamit, ami megérinti, írásba foglalja. Főiskolásként érdekes mozdulatokat, arckifejezéseket, párbeszédeket jegyzetelt magának későbbi felhasználásra. Így született a Figuratár című füzet, tulajdonképpeni első írásműve, de ez történt akkor is, amikor a Rádió külső munkatársaként vidéki riportra indult. Az út egy óriási búzaföld mellett vitt, amikor a kocsijából meglátta, hogy a búzatáblák közepén egy magányos ház áll. – Döbbenetes látvány volt ez a búzatengerben álló házikó, ahová nem vezetett út, de lakták, amit a kiteregetett férfiholmik bizonyítottak. Nem hagyott nyugodni a gondolat, hogy ki élhet ott és hogyan, és már a kocsiban megírtam fejben a novellát, ami az Élni a világ szélén című kötetem címadó írása lett. Ebben a könyvben még két elbeszélés szerepel, mind magányos emberekről szól.
A Forgatások mosolya című anekdotagyűjtemény éppen harminc éve, 1995-ben jelent meg, amelynek harmadik kiadása hamarosan várható. A könyvből 250 vidám történetet ismerhetünk meg, méghozzá a magyar színművészet ismert és kedvelt alakjaitól. – Nemeskürty István kért fel, hogy írjam meg a forgatások alatt esett sztorikat. Lehetetlen feladatnak tűnt, el sem akartam vállalni. Másfél évem volt a munkára, miközben játszottam is. Iszonyatosan nehéz időszak volt, hihetetlen sok munkával, de megérte, mert egy páratlan gyűjtemény jött össze a csodálatos kollégáknak köszönhetően, ami egyben magyar filmtörténet és korrajz is.
Színpadi szerzőként először 1973-ban mutatkozott be Akvárium című darabjával a Kecskeméti Katona József Színházban, az Utószinkront pedig 2009-ben láthatta a Budapesti Kamaraszínház közönsége – ám ennek nem ez volt az ősbemutatója. – Az Utószinkron először könyvben jelent meg, ami valószínűleg a Németh László Gimnázium magyartanárának is a kezébe kerülhetett, mert mint utólag kiderült, fél éven keresztül dolgozott a diákjaival a darab bemutatásán. Én erről mit sem tudtam egészen addig, amíg meghívást nem kaptam a premierre. Ez 2007-ben történt, és idén újra kiadja a Napkiadó a könyvet, amelynek a születésnapomon, január 30-án lesz a bemutatója a Petőfi Irodalmi Múzeumban. Izgatottan várom, mert az eseményre meghívták a tanárt, az akkori tanulókat és az igazgatót is.
A szinkronszínészi karrier indulása
A színművész 1960–1962 között az egri Gárdonyi Géza Színházban játszott, amikor egy nap a Pannónia Filmstúdióból kapott meghívót próbafelvételre. – A Rocco és fivérei című filmben Annie Girardot-nak kerestek hangot. Semmi kedvem nem volt elmenni a próbafelvételre, hiszen azt se tudtam, mi fán terem a szinkron, és nem akartam leszerepelni, de az anyukám azt mondta: „Fiam, te akartál színész lenni, menned kell!” Így hát elmentem. A stúdió aulájában már sok hasonló korú színésznő várakozott, az egyik, már tapasztalt kolléganőmet kérdeztem, hogy mit kell itt csinálni. „Nézed a száját, a mozdulatait, és közben olvasod a szöveget” – mondta, én pedig el se tudtam képzelni, hogy lehet mindezt egyszerre csinálni. És tényleg borzalmasan nehéz volt, úgy remegett a kezem, hogy alig tudtam elolvasni a papírról a szöveget. A végén azt mondták, majd értesítenek, én pedig azt gondoltam, hogy akkor többet nem hallok felőlük. De egy hét múlva újabb meghívó érkezett, és ezúttal már csak kettőnket hallgattak meg. A végén a rendező odalépett a kolléganőmhöz, kezet fogott vele, én pedig elindultam az ajtó felé, amikor meghallottam, hogy „ne menjen sehova, maga fogja csinálni!”. Hát, így indult, mondhatom, a csodával határos módon, és innentől nem volt megállás.
A család
Dallos Szilvia 1958-ban kötött házasságot Lestár János filmrendezővel. Lányuk, Lestár Ágnes szinkronrendező. – A férjem egy csoda volt, nagy műveltséggel, tehetséggel, szeretettel. Ágit kislányként sokszor vittem magammal a szinkronstúdióba, és bár az egyetemen filozófia szakon végzett, az érdeklődése a szinkron iránt megmaradt. Sokat dolgoztunk együtt, amit mindketten nagyon élveztünk. A férjét, Kálloy Molnár Péter színészt is a szinkronban ismerte meg, azóta két nagyszerű gyermekük született.
Szilvia hároméves volt, amikor a család Alsóörsön vett egy kis nyaralót. Azóta nincs olyan nyár, hogy a színművész ne töltene ott hosszabb-rövidebb időt, ami számára több mint nyári lak, alkotóház, ahol a leginkább tud írással foglalkozni. – Huszonöt évvel ezelőtt született a gondolat, hogy Jókai Mór és Endrődi Sándor barátsága emlékére, mely őket Alsóörshöz kötötte, irodalmi bablevespartit rendezzenek. Ebből hagyomány lett, a fesztivált minden nyáron megtartják, amire én minden évben készítek egy-egy tortát. A jubileum alkalmából most azt tervezzük, hogy egy kis kötetben megjelentetjük a huszonöt tortát, amihez történeteket írok főleg a gyerekkoromból, a régi Alsóörsről, és arról, hogy mivé fejlődött a település. Ezen dolgozom most.
– A szívem egyik csücske Alsóörs, a másik pedig a II. kerület, ami több mint ötven éve otthonom. 1969-ben meghirdették, hogy házilagos kivitelezés mellett négylakásos sorházban épülő lakásokra lehet jelentkezni. Fiatalok voltunk, belevágtunk, de nem tudtuk, mire vállalkozunk. Szegény apámmal és férjemmel minden este, sokszor éjszaka is dolgoztunk. A férjemnek hetekig kellett mindenféle krémekkel, kenőcsökkel kezelni a felhólyagosodott, kisebesedett kezét, hogy át tudja venni a Balázs Béla-díjat. Végül 1971-ben költöztünk be, azóta élek itt. Nagyon szeretem ezt a környéket, mert gyönyörű, és mert nagyon jó kis, kutyás társaság alakult ki. 1970 óta mindig volt kutyánk, és a kutyás barátokkal a József-hegyi kilátó a mindennapi találkozási pont.
Dallos Szilvia január 30-án tölti be kilencvenedik életévét, amiből azonban jócskán letagadhatna, hiszen fizikailag és szellemileg is megmaradt frissnek és fiatalosnak. Hogy mi a titok? Állítása szerint az évtizedek óta mindennap végzett reggeli torna, a rengeteg kutyasétáltatás és persze a játék és az írás.
Péter Zsuzsanna