Akkor van jól, ha tanár és diák kölcsönös bizalommal van egymás iránt. A Pitypang Utcai Általános Iskola Erasmus+ programja megvalósításáért Erasmus+ Nívódíjban részesült.
Az elért eredményekben oroszlánrésze volt a program koordinátorának, az iskola magyar- és tánctanárának, Szabó Ágnesnek. A tanárnő az irodalom és a tánc szeretete mellett – a Zachor Alapítvány nagyköveteként – előítéletmentességre, mások elfogadására is neveli a gyerekeket.
– Nagykanizsán születtem, anyukám tanár, apukám mérnök-tanár – meséli Ágnes. – Kiskoromtól fogva példaértékű volt számomra, ahogy másokkal bántak, és ahogy ebben megtalálták saját örömüket és kiteljesedésüket. A tánc is „anyai örökség”, édesanyám néptáncolt, én pedig klasszikus balettet kezdtem tanulni. Tanárom volt a legendás Latabár Kálmán lánya, Latabár Kati néni.
Ágnes a középiskolás évei után a Szombathelyi Tanárképző Főiskola magyar–népművelés szakára nyert felvételt. – Az első népművelés órán leültem egy lány mellé, akiről kiderült, hogy a Savaria Táncegyüttes egyik vezető táncosa. Az ő segítségével jutottam el Rimányiné Kiss Anikóhoz, a táncegyüttes alapítójához, aki megnézett és felvett az együttesbe. Innentől fogva rengeteget táncoltam, bekerültem minden formációba, sőt táncpartneremmel egyéniben is versenyeztünk. Fantasztikus négy évet töltöttem Szombathelyen, a szívem egy része azóta is ott van.
Mivel Ágnes szeretett volna Budapestre kerülni, kapva kapott az alkalmon, amikor kiderült, hogy egy zuglói zenetagozatos általános iskola magyartanárt keres. Rögtön osztályfőnök is lett. Közben férjhez ment, két gyermeke született, és a család Budára költözött.
– Amíg a gyerekek kicsik voltak, „csak” táncot tanítottam. Még otthon voltam a kislányommal, amikor a kisfiam elkezdte az első osztályt itt, a Pitypangban. Az első éve vége felé közölte az akkori igazgatóhelyettessel, hogy „az én anyukám is tanár, és szívesen jönne ide tanítani” – elrendezte a jövőmet... A fiam ma már harmincéves, fizikus, Dániában él, én pedig azóta is itt dolgozom. A Pitypang egy nagyon családias, jó hangulatú iskola, ahol mindenki ismer mindenkit, nem csoda, hogy tanár és diák egyaránt jól érzi itt magát.
A tanárnő az első évben néptáncot oktatott szakkörben, később magyartanárként is erősítette a Pitypang tanári karát, és osztályt is kapott. 2013-ban elnyerte a Kőrösi Csoma Sándor program ösztöndíját, és kulturális nagykövetként Los Angelesbe utazott, ahol ott élő magyaroknak szervezett rendezvényeket, tanított magyar nyelvet, irodalmat és természetesen táncot, illetve hasonló céllal átjárt Las Vegasba is. – Csodálatos félévet tölthettem Amerikában! Ha nem a Pitypang iskola várt volna itthon, akkor nagyon nehéz lett volna a visszailleszkedés. Nagyon hálás vagyok az akkori igazgatónak, Indráné Matolcsy Gabriellának, hogy lehetővé tette számomra ezt a másik szenvedélyemet is, ezeket az izgalmas külföldi munkákat, hisz Amerika után 2016-tól egy egész tanévet az angliai Chesterben dolgoztam, ahol szintén az ottani magyaroknak szerveztem meg a magyar iskolát. E két útból születtek az interjúköteteim, amelyekben a megismert mentorok, szülők, kollégák gondolatait összegzem: az itthon-otthon jelentését és anyanyelvünk ápolásának fontosságát.
Az utazás, külföldi tájak, emberek, kultúrák megismerése mindig is fontos volt a tanárnő számára, így amikor már nem vett részt a Kőrösi Csoma Sándor programban, örömmel vállalta az Erasmus+ program koordinátori munkáját iskolájában. És hogy ezt a feladatot mennyire sikeresen végzi, azt mi sem bizonyítja jobban, mint a májusban elnyert Erasmus+ Nívódíj.
– Nagy köszönet igazgatómnak, Titi Katalinnak, hogy támogat és mindenben segíti munkámat. A Pitypang iskola szellemisége nagyon illik az én hitvallásomhoz. A gyerekeknek persze meg kell tanulniuk a tananyagot, de talán ennél is fontosabb, hogy közben jól érezzék magukat, és hogy megtalálják önmagukat mindebben. Akkor érzem úgy, hogy jól végzem a feladatomat, ha segíteni tudom őket abban, hogy egy irodalmi mű kapcsán a saját élményeiket is megfogalmazzák, megtalálják a párhuzamokat, vagy hogy kitáncolják magukból az örömöt és a bánatot. Az önismeret rendkívül fontos, mert akkor tudunk előrelépni, akkor tudjuk formálni, alakítani személyiségünket, ha megismerjük saját magunkat.
Magyartanárként arra törekszik, hogy olyan könyvet adjon a gyerekek kezébe, ami valóban hozzájuk szól, élvezik, és jó esetben olvasó felnőtté teszik őket. Ebben nagy segítségére volt lánya, akinek kamaszkori kedvenc könyveit ma is olvassák tanulói.
Saját osztályában társastáncot is tanít, korábban ő vezette a pitypangos lányok körében nagyon népszerű akrobatikus rock and roll foglalkozást; sikereiket számtalan oklevél és kupa mutatja. – Soha nem az számított, ki hogy néz ki, csak hogy csillogjon a szeme – vallja a tanárnő, hozzátéve, hogy egyik legtehetségesebb tanítványa hallássérült volt, aki nem hallotta ugyan a zene ritmusát, de érezte a talaj rezgését: – Varázslatosan táncolt! Formációban kellett, hogy legyen előtte valaki, akit követhetett, de ha szólóban indult, szinte minden versenyt megnyert.
Ágnes tevékenységének harmadik pillére a Zachor Alapítvány, amelyben pedagógustársaival együtt nehéz, de megkerülhetetlen témákról beszélnek a gyerekekkel.
– Az alapítvány elsődleges célja a múltról való ismeretek megszerzése mellett az érzékenyítés, a nyitottabbá válás egymás elfogadására, de olyan újabb keletű kérdéseket is körbejárunk, mint például a zaklatás vagy bántalmazás. A gyerekek eredendően tiszták, őszinték és nyitottak a felnőttvilágra. Baj akkor van, ha túl korán, még felkészületlenül találkoznak ezzel a világgal, ha nem hagyják, hogy gyerekek maradjanak.
– Amit adok, annak a többszörösét kapom vissza – összegzi hivatása szépségét Ágnes.
– Akkor van jól, ha tanár és diák kölcsönös bizalommal van egymás iránt. Ha egy gyerek nem fél, hanem kíváncsi. Ha mer beszélni és kérdezni, mert ez azt jelenti, hogy gondolkodik. És ha gondolkodik, akkor – úgy érzem – jó irányba megyünk.
Lejegyezte: Péter Zsuzsanna