„A minket körülvevő növények nekünk nőnek” – vallja Gál Éva, mint ahogy azt is, hogy amióta törekszik rá, hogy napi fél kiló nyers zöldséget, gyümölcsöt egyen, sokkal jobban érzi magát.
Arról a kis paradicsomkertről, amelyet Gál Éva egy korábban elhanyagolt társasházi szegletben hozott létre, óhatatlanul a Candide örök tanulsága jut eszünkbe:
„Műveljük kertjeinket!” De nemcsak abban az értelemben, ahogy ezt a felvilágosodás idejében gondolták, hanem a mintakövetés szempontjából is remélhetőleg sokak számára inspiráló lesz az alább következő történet, hogy maguk is hasonló tevékenységbe fogjanak.
A Széher út tulajdonképpen a Kis-Hárs-hegy gerincútja, amely Szépilona városrésztől indulva Kuruclesen át vezet fel az erdő széléig. Itt található az a számos, a szocializmusban épült jellegzetesen jellegtelen társasházhoz hasonló, 60-as évek végén épült ház, ahová Gál Éva néhány éve költözött. Az épülettel szemben az egyik legszebb villa, a Manninger-villa áll, néhány házzal feljebb pedig Dohnányi Ernő egykori háza és művészien megtervezett kertje.
„Ötödik éve lakom itt. Amikor idejöttem, a kert 3-4 méteres sávja a ház mellett egy borostyánnal benőtt »roncstelep« volt. A három fenyő ágai egészen a talajhoz közel nőttek, teljesen leárnyékolva a területet. Már az ingatlanosnak mondtam, hogy én itt kertészkedni szeretnék, de nem néhány virágot ültetnék, hanem sárgarépát, paradicsomot és hasonlókat” – mesél a kezdetekről. Az első reakció az volt, hogy szó sem lehet róla, de az azóta eltelt idő alatt fokozatosan sikerült meggyőznie a szomszédokat.
A látvány, ami most elénk tárul, ugyanis magáért beszél: egy valóban élettel teli, bájos kis édenkertté változott az egykori „sötét oldal”. Először a gyomot, borostyánt kellett kiirtani, aztán a fenyők alsó ágait vágták le; igaz, azért most is javarészt árnyékban van ez a kis földterület. „Kellett az évek tapasztalata, hogy most már tudjam, mit hova ültessek, mi hol érzi jól magát.
Impulzív alkat vagyok, nem az a gondos, stratégiai tervező, a kerthez is így fogtam hozzá.”
Kezdésként Éva hozatott egy réteg termőföldet is, de azóta sikerült rávenni a ház lakóit a komposztálásra is, így ma már kezd önellátó lenni a kert.
„Amikor végigsétálok a Széher úton, azt látom, hogy szinte minden kertben ugyanazok a növények nőnek: mind olyasmi fajok, amelyeket azért ültetnek, hogy ne kelljen foglalkozni velük. És aztán tényleg nem is foglalkoznak velük, és így elég csúnyák lesznek, mivel ezek is igényelnék a több törődést. De nem csak a növények, sajnos az ilyen kisebb társasházakban is jóformán egymásra se néznek az emberek, úgy élnek együtt.” Ő viszont nap mint nap foglalkozik a maga kis kertjével.
Mindennap kijövök megnézni őket, személyesen ismerem mindet, pedig a lassú növekedés elvileg napról napra nem látszik. Mégis, ha 5-6 nap távollét után hazaérek, azalatt egészen más lesz minden. Akkor egyenként meg kell újra ismerkedjek a növényeimmel.” A palántákat is maga neveli, a kertecske végébe pedig kis üvegházat emelt számukra – az alig 50 négyzetméteres lakásban nem is férne el a 2-300 darab…
Petrezselyem, orosz és francia tárkony, paprika, paradicsom, zeller, répa, krumpli, málna, szeder, cékla, karalábé, póréhagyma, többféle saláta, dughagyma, brokkoli, kelbimbó, uborka, bazsalikom és a többi – ezek mind nőnek itt, és virágok is mellettük. „Megszámoltam, 44 féle dolgot termesztek.”
Rengeteg munkának tűnik, de Éva javarészt egyedül végzi a közel száz négyzetméteres kertterület gondozását – mindig csak annyit dolgozik vele, amennyi jólesik. Néha hív csak segítséget, ezek jó alkalmak a barátnőkkel való együttlétre is. „A minket körülvevő növények nekünk nőnek” – vallja, mint ahogy azt is, hogy amióta törekszik rá, hogy napi fél kiló nyers zöldséget, gyümölcsöt egyen, sokkal jobban érzi magát.
A növényeket semmivel nem permetezi – az ő esetükben is a belülről jövő ellenállóképességben és a közösségben hisz. „Azt figyeltem meg, hogy egészségesen vannak együtt. Nem hagyják a kártevőket, együtt űzik el őket, szövetség lett köztük. Néha teszek büdöskéket, körömvirágot meg facéliát, ezek állítólag a szagukkal tartják távol a betolakodókat. Egy olyan folyadékot is használok most már, ami növeli a zöld növények saját immunrendszerének az erejét: ez egyfajta probiotikum nekik. A tetveket szappanos lével fújom le” – mondja, de azt is hozzáteszi nevetve, hogy sokat nem is használ.
A Széher úti kiskert példája azt mutatja, hogy nincs reménytelen terület, mert az élővilág mindenütt megtalálja a helyét – csak ki kell ismerni, egy adott termőhely milyen növényeknek kedvez. A szemléletváltás pedig kis lépésekben megvalósítható: a kezdeti elutasítás után egyre inkább be lehet vonni a közösséget, akár a komposztálásba, akár magába a kertészkedés folyamatába is – és idővel talán mások is kedvet kaphatnak, hogy ne hagyják parlagon a látszólag mihaszna kertrészleteket. Hiszen ezzel mindannyian csak nyerünk: lélekemelő, értelmes elfoglaltságot, épülő közösségeket és persze finom, egészséges, friss zöldségeket és fűszereket.