Saly Noémi lebilincselő könyvbemutató előadást tartott a Pasaréti Közösségi Házban, ahová a Magyar Családtörténet-kutató Egyesület hívta meg.
Az eseményt követően köteteinek kerületünkhöz kapcsolódó témáiról kérdeztük a neves várostörténészt.
Egyik tavaly megjelent új kötetének címe: Az én Budám. Mi tartozik Buda fogalma alá?
Számomra az egész jobb part. Az első gondolatom is csak ennyi volt: Buda, de ezt Ottlik Géza után már nem lehet címnek adni. Ő is tágan értette, hisz végiglakta Lágymányostól Pasaréten át a Krisztinavárosig. Az én írásaim is több városrészt, kerületet ölelnek fel.
Könyvében több egykori, főleg vízivárosi és országúti vendéglátóhelyről is ír. Más volt a pesti kávéház, mint a budai?
Más. Pest, miután kiheverte a török időket, alapvetően kereskedőváros volt, négy igen jelentős, országos vásárral. Ezeknek túlzás nélkül világpiaci jelentősége volt, itt találkozott a nyugat és a kelet. A kereskedelem az élet minden területét meghatározta, ehhez igazodott az egész város és a szolgáltatások széles rendszere. A kávéház pedig az információcsere, az üzletkötés terepe volt, és finoman szabályozott rendszer szerint mindenki tudta, melyikben kiket talál meg. Buda eközben mezőváros volt, ahol a bortermelés köré épült minden, ezért itt inkább a kocsmák és a bormérések voltak a meghatározók, kevés kávéház működött.
Amíg el nem vitte a filoxéra az összes szőlőt...
Igen, addig – és szerintem Buda azóta keresi a helyét. Amire büszkék lehetünk ma, az leginkább az itt élők által teremtett kulturális élet és a sok zöld.
Könyvében több nevezetes fáról ír, például az áprilisban virágzó, százéves, Fillér utcai magnóliáról is.
A Várnegyedet leszámítva Budához mindig hozzátartoztak a kertek. Sajnos az a tendencia, hogy ezek évtizedről évtizedre egyre kisebbek, egyre nagyobb a beépítettség, a még meglévőkben pedig egyre több a burkolt felület. Ezért is fontos felhívni ezekre az értékekre is a figyelmet.
Az előadásaiban és a könyveiben is gyakran előkerülnek tárgyak, amelyek mögött érdekes történetek rejtőznek. Ha helytörténetről, városi történetről beszélünk, fontos-e ezeket bemutatni például egy múzeumban?
Nagyon fontos. Egy tárgy nem attól lesz mondjuk tabáni, mert csak ott volt olyan kanna vagy húsklopfoló, hanem attól, hogy amikor a múzeumba eljön egy látogató, rácsodálkozhat, hogy nahát, ilyen volt az én nagymamámnak is! Ettől azonnal személyessé válik az egész, lehet hozzá kapcsolódni. Az emberi történetek teszik érdekessé a házakat, tárgyakat, utcáink köveit, és ezek erősíthetnek meg minket az identitásunkban is. A könyveimben én is próbálok egészen közel menni az egyes sorsokhoz, hiszen nincs érdektelen ember vagy család. Ez az alulnézeti történelem az, ami igazán izgalmas, és ami a – sokszor vadászkutyai szimatoláshoz, nyomkereséshez hasonlítható – kutatás utánozhatatlan örömét nyújtja.
Viczián Zsófia